sajtó

Az Aranykort idézve

Arnóti András festészetéről – Arnóti Sárközi Zoltán irodalmi jelenlétéről

Arnóti András a kortárs magyar művészet markáns alakja s így, elválaszthatatlan része az európai örökségnek.
Formai törekvésében, egyedi színkezelésében azonban túlmutat az európai hagyományokon és az un. Világkultúra egyfajta szintézisét igyekszik megteremteni.
Ezért, a világ sok városában, képeit szemlélő közönség, joggal gondolhatja, hogy ez neki szól, csak neki, hiszen olyan nyelvet „beszélnek” e festmények, amelyet az önmagukba nézni tudó és akaró emberek, nyelvi határoktól függetlenül értenek. Erős, lélektani érzékenységgel megfogalmazott munkái, segítik önmagunk pontosabb megértését.
Kompozícióiban, nem egy kép aktuális formai megoldására törekszik, inkább egy viszonyrendszert állít fel hangsúlyozva a világ duális voltát, a rész és egész, a jó és a rossz, az igen és a nem kettősségeit. Nagyon fontosak Arnóti munkásságában e részek egymáshoz való viszonyai, hiszen e részekből és e részekkel éljük életünket. Az Egészről nincsen tudásunk. Hitünk van, fantáziánk van, álmaink vannak és megismerő akaratunk van. Ezzel modellezzük világunkat, ezek határozzák meg napjainkat s ezek tükröződnek vissza Arnóti festményein.
Munkásságának korábbi, figurális szakaszában a humánum, az egyetemes emberi értékek felmutatása jelenik meg, míg az utóbbi tíz évben túllép a figuralitás konkréttá váló ábrázolásán és jelzésszerűen „nyit rá” alapvető emberi érzésekre, egyetemes emberi viszonyokra.
Filozofikus, gondolkodó festő és ennek lenyomatai egyre inkább kezdenek megjelenni tanításaiban, írásaiban, tanítványai munkáiban is. Ennek középpontjában a moralitás áll, az értékrendek kijelölése és az abban foglalt véleménynyilvánítás. Előszeretettel és következetesen alkalmazza a négyzetes képalkotást, amely –mint mondja-: „…alkalmas a négy azonos oldal, a négy azonos értékű/rangú nézőpont hangsúlyozására…”. Nem kíván az egyetlen igaz út szellemében élni és alkotni. A Világ, ebből a kollektív bölcsességből rakható össze és tartható fenn.
Művei vállaltan olykor dekoratívak (ebben, a pusztítást és a borzalmat oly’ gyakran bemutató világunkban), minthogy sokféle emóciónkra hat, így az esztétikai értelemben vett szépnek és a harmóniának a megjelenítése, nem kikerülhető. Ez –önmagában is- egy lehetséges út felmutatása.
Munkáin, az utóbbi években megjelenik az arany használata, mint kultúrtörténeti nosztalgia, az Aranykor megidézése, s mindez szervesen van jelen a képi architektúrákban.
Szépirodalmi munkásságát, szinte elemenként megfeleltethetjük festészeti értékrendjének, módszerének, hitvallásának és tárgyköreinek, csupán az anyag más: a szó.
És – immár használva irodalmi munkásságára kiterjesztett nevét – Arnóti Sárközi Zoltán, a szó legkülönfélébb műfajai közt kalandozva teremtette/teremti meg a rá jellemző meditatív, gondolkodó, moralizáló, a századelő egyetemes irodalmi hagyományai előtt is tisztelgő műveit. Hiszen e művek sorában esszék, publicisztika, kispróza, vers és drámák (szám szerint négy) találhatók. Témaválasztásaiban, miként egész eddigi tevékenységében, határozottan megjelenik szociális érzékenysége, amely sok esetben művészeti-irodalmi kompetenciáin is túlmutat és egyéb eszközökkel is igyekszik megoldásokat találni a feltárt társadalmi problémákra. ”Műfajgyűjtő, reneszánsz ember” – jellemezték a 90-es évek vége felé.

(Arnóti Sárközi Zoltán-nal készült és nagyrészt őt idéző írásokat összegyűjtötte és azok felhasználásából írta: Somogyi László – 2011)

Arnóti sárgában és kékben

Arnóti világában Petra és Prága együttesen van jelen. Vagy a tenger és az alkonyég, a mélyvilág és a szemmel befogható valóság. Sárga-kék korszakának néhány kiállított darabja egyúttal lelki barométer is: jelzi az alkotó harmónia- és derűvágyának meg-megújuló hullámait.
Minden festő értelmezni próbálja mesterségét, s éppen ebből alakul ki jó esetben az őt összetéveszthetetlenül megjelölő stílusa. Arnóti András művészetében az ablak, amelynél nem dönthető el, hogy nyitva van vagy csukva vagy a varjak választotta irány egytől egyig öndefiníció. Ahogy az arany gyakori választása tapinthatóan kultúrtörténeti nosztalgia, a függönyé pedig lélektani többértelműség.
Csaknem valamennyi képe határozott, strukturált, miközben világa szeszélyesen változó, szinte képről képre meghökkentően más. Talán a posztmodern minden hagyományt magába hasonító tágassága vezérli, talán az amerikai konzerv művészettel való elégedetlenség vagy inkább szembefordulás, mindenesetre nyugtalanul csapong non figuratívból figuratívba, dekoratívból csontszerűen szikárba, festőiből élesen megrajzoltba. A balkon nyugágyának színeváltozásai akár művészetének paradigmatikus tágasságát példázhatják: a posztimpresszionizmust idéző változat magától értetődő természetességgel tűnik át valamifajta kubista struktúrába, ez pedig az éterien elvontba. Mintha egy filmet látnánk, amely ismert históriát idéz fel, de újra meg újra meghökkent váratlan fordulataival.
Nem állítom, hogy az imitált stíluselemek egyenrangúak volnának. Az egyik alapréteg jól kivehetően az európai expresszionizmust kelti új életre, megidézve annak magával ragadó dinamizmusát, de elhagyva nyomasztó atmoszféráját. Számomra így válik a folyamatos elmozdulás víziójává a Prága című kép templomszerű építménye, amely egy életfa mohó szívósságával ereszti bele gyökereit környezetébe, s teszi az egész tájat olyanná, mintha szeizmográfus mozgások ráznák meg minden pillanatban. Hasonló dinamika jellemzi az egyik akt felkiáltójelként elénk meredő lábát is, az egész képből mintha ez a mozdulat lenne egyedül fontos, egyedül figyelmünkre méltó.
Tulajdonképpen rejtély, hogy a részelemek felnövesztése, a kép egész univerzumát betöltő jelenlétük miért nem szorongató. Hiszen az lenne természetes. Végül is arra vagyunk szocializálva, amiről Ady sorai szólnak: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden Szerelem darabokban.” Arnóti képein az Egész hiánya nem jóvátehetetlen, mert nem a hiány fontos. A rész mintegy jótáll önmagáért, a kompozíció magától értetődően metszi ki határait. Oly természetességgel, mint a nagy léptékű térkép, ahol az Egész válik olyanná, mintha részlet volna.
A festő Arnóti nemcsak a megrajzolt, megfestett képek embere, hanem a meggondolt szavaké is. Kép és írás egyként szolgálja. Alkotójuk eminens vágya a közösségteremtés. Képeinek, tárlatainak közönsége a lehetséges értelmező és érzékelő közösség. Egy elemeire bomlott, kommunikációképtelen világban ez nem csekélység.

V. Bálint Éva

Magamról

Sokfélét festek. Valószínűleg elegyült bennem a festészeti látásmód kétféle lehetősége. Mert vannak a kifelé látók, akik leképezik környezetükben a látható világ tárgyiasságát s vannak a befelé látók, akik a (szellemi és tárgyi) környezet determinizmusai nyomán, kialakítanak egy belső, konzekvens törvényszerűségeken alapuló világot, mondhatni: a magánmitológiák szakrális tárgytereit, szimbólumait. Ez a művészet, mágikus gesztusok sorozatából áll, ellentétben az előzővel, ahol alárendeltség és felsőbbrendűség sajátosan keverednek egymással. Mert alázat kell az alkotás még nem materializálódó, első pillanataiban ahhoz, hogy elfogadjam és kövessem a rajtam túli létezőt, azt az anyagi és szellemi világot, amely körül vesz, majd -viszonyaim rendeződésével- elhatalmasodik rajtam a felsőbbrendűségnek és a becsvágynak az a gyönyöre, amely a hitet és a motivációt biztosítja számomra egy huncut teremtéshez, ahhoz, hogy egy létezőből egy másik létezőt hozzak létre. Keveréke vagyok tehát én ezeknek?- vagy egyszerűen csak nyughatatlan és kíváncsi, ezért át- meg átjárok a két dolog között?!

Arnóti András

_______________________

A hetvenes években népművelő, a nyolcvanas években, a művészeti intézményrendszerben vállal vezető szerepet, a kilencvenes években újságíróként, valamint a festészet és szellemtörténet tanáraként tevékenykedik. Az új évezrednek pedig még nagyon az elején járunk. Ám mindezek közben folyamatos ír, látványtervezéssel foglalkozik és fest és fest.